~Vége!~

-Hannah! Vége a filmnek!-áll fel mellőlem Justin.-Látom nagyon fáradt vagy! Inkább haza viszlek!-zárja le laptopját.

-Tessék?!-ülök fel az ágyon.

-Jót aludtál?-nevet. Csak nézek magam elé az ágyon.

-Jól vagy?-jön egy kicsit közelebb Justin.

-Nem...!-állok fel. Bieber csak megvonja a vállát majd kimegy az ajtón. Én követem. A táskámat a vállamra dobom majd beülök a kocsiba. Rossz álom. Nagyon rossz álom. Justin is beült majd beindította a kocsit. Csak néztem kifele az ablakon. A szél a fák ágait oda vissza dobálták. Néhány eső csepp futott végig az ablakon. Majd egyre több. A nap már elérkezett a domb felszínéhez. Vörösen bevilágította az egész erdőt.

-Hol vagyunk?-igazítom meg a hajam. Justin nem válaszolt a kérdésemre így néztem tovább a mellettünk elsuhanó növényzetet. A sötétség már teljesen ellepte a körülöttem forgó világot. Komolyan. Semmit sem láttam. Hiába aludtam el még így is fáradt vagyok. Ez szemeimen ki is mutatkozott. A levegő vétele is fárasztó volt, de ha életben szeretnék maradni akkor muszáj lélegeznem. Kezdtem fázni, de közben olyan meleg volt. A bőröm égett mégis kirázott a hideg. Justin hirtelen lefékezett majd gyorsan kiugrott az autóból.

-Gyere!-nyitja ki nekem is az ajtót. Kitettem mind két lábamat majd rájuk álltam. Ismerős volt a környék. Sok fa és bokor. Az egyik fa különösen ijesztő volt. Aztán minden beugrott. Először csak emlék darabokat láttam. Ahogy Justinnal csókolózok. Amikor a fának lök. A mosoly az arcán. A ruha amit még Selly-től kaptam. A szülinapom. Az az ijesztő ember aki meg akar ölni. Az a lány. Az a sikoly. Kezeimet ökölbe szorítottam, hogy mind ezeket kivezessem magamból, de ez nem sikerült.

-Hova akarsz menni?!-nézek Justinra.

-Nyugi már...!-kapja el a kezem.

-Én azt kérdeztem, hogy hogy akarsz menni! Válaszolj!-próbálom kezét leszedni kezemről.

-Hannah cica, úgy sincsen beleszólásod! Ez az életed! Előre meg van írva!-ráncigál maga után. Fáztam, most csak fáztam. Lábaim egymásba botladoztak. Justin nem figyelve rám sietett előre. A levelek recsegtek a lépteink alatt. Egyre több emlék épült újra a fejemben. Minden beugrott. Hirtelen úgy éreztem, hogy újra abban a kis szobában ülök. Az eső cseppek olyanok voltak mintha újra a vér csepegne a hajamra. Nem tudtam hova vezet. Nem tudtam mit akar. Az a könyv amit találtam még a torna teremben. Mindent leír. Mintha csak az én naplóm lenne.

-Justin!-állok meg mire ő rám néz.-Miért hozol ide?! Eljöttél értem mikor bajban voltam most meg vissza hozol? Ennek mi értelme van? Ebben mi a jó neked?-nézek egyenesen a szemébe.

-Hidd el nekem ez nagyon jó!-nevet majd újra elindul. Kezemet még most is erősen szorítja. Aztán feltűnt előttem egy borzasztó hely. Szemeimmel gonoszan vizsgálgattam az elhagyatott épületet. A korom fekete kopott ajtót. A sötét ablakokat. A bomladozó falakat. Az ajtó nyikorgása hallatán kirázott a hideg. Egy fekete hajó férfi lépett ki rajta. Mosolya miatt össze rándult a gyomrom. Az eső cseppjei végigfutottak a hajszálain. A hold fénye megvilágítja az arcán egy sebhelyet.

-Hát elhoztad nekem!-nevet fel rekedtes hangon. Justin karomnál fogva oda lök neki. A férfi lábai elé esek. A hideg föld tapintása tenyeremnek szörnyű.

-Gratulálok! Köszönöm a segítségedet!-folytatja Bieberre nézve a férfi. Kezét hajamba mereszti majd belemarkol és a szintjére húz. Végig néz rajtam majd megint Justinra szegezi szemeit.

-Amúgy jó kis...-kezdené el mondani valóját.

-Ezt fejezd be...!-szól bele Justin.

-Csak nem félted?!-néz megint rám.

-Okos ő...Nem kell félteni!-hallatszik Justin szájából.

-Tehát nem félted? Értem...!-komolyodik el az ember arci, ki fogva tart.

-Nem!-néz rám Justin.-Tudja milyen az élet!-halvány mosoly jelenik meg az arcán. Mélyen szemibe nézek. Kihúzom magamat. Fejemet magasra emelem majd egy büszke mosolyt ejtek felé. Semelyikük sem értette a tettemet, de igazából nem is érdekelte őket. Az épületből ki jött két idegen fekete öltönyös férfi. Két karomat megfogták majd bevezettek. Bent minden ijesztő volt. A falakon néhány szál pókháló lóg. Nem tudom, hogy hova vezetnek, de nagyon nem tetszik. Egy vörös ajtó. Mögötte csak egy szék. Belöktek. Egyenesen a széknek. Nem valami kényelmes, de elfáradt lábaim pihentetésére pont jó. kezemet hátra kötik majd a lábaimat, ami már megint nem kényelmes, a szék lábához erősítik. Arcomon még mindig ott vannak a mosolytól keletkezett ráncok. Szememet nagyra nyitva, .... büszkeségemet igaz már elvesztettem, de próbálom pozitívan gondolni a dolgot. Hogy ebben mi a pozitív?! Most azzal, hogy szenvedek valakit boldoggá teszek. Tehát retardált emberen, embereken segítek. És hát ez jó dolog. Nem?!

-Hannah...!-simogatja meg valaki hátulról a vállam.

-Úgy hívnak...!-nézem az előttem rohadó falat.

-Mond csak tudnál nekem segíteni?!-ül le velem szembe a sebhelyes férfi.

-Nem hinném, de kérdezz!-nézek merészen szemeibe.

-Nem vagy valami könnyű eset...Jól gondolom?-hajol közelebb.

-Nem tudom...! Justint kérdezd hisz ő tudja. Ő ismer.-nevetek.

-Vegyük komolyabbra a dolgot! Hol van a kártya?-áll fel.

-Nem tudom miről beszél!-dőlök hátra a széken.

-De tudod! Nagyon is tudod!-fordul el tőlem.

-Miért kéne tudnom?!-kérdezek vissza.

-Most én kérdezek te felelsz!-mordul rám.

-Jól van már..Nyugi!

-Kicsit sem vagyok nyugodt!-fordul a falnak újra.

-Én is erre jutottam amikor Bieber ide hozott!-gondolkodom el magamban.

-Engem nem érdekel a Justinod! Engem csak egy ici-pici memória kártya érdekel!-ordít rám.

-Nem tudom miről beszél!-hunyom le egy pillanatra a szemem.

-De! Nagyon is jól tudod!-keze arcomat súrolja. A hirtelen fájdalom most kevésbé annyira fáj, mint az, hogy ilyen az életem. Ezután csak bámultam a falat. Nem válaszoltam egy kérdésre sem. Aztán megint nyílt az ajtó. Egy ismerős arccal találtam magam szemben. Egy gombóc keletkezett torkomban. Ami se le se fel. Valamit beszélgetett a férfival akinek odalökött Justin. Majd elindult felém és kioldozott. Vagyis csak a lábamat. Maga után vonszolt valami hátsó ajtó szerűségen át. Ami szintén az erdőbe vezetett.

-Miért? Te miért?!-nyelek egy nagyot. Nem szólt semmit csak neki lökött az egyik fának. Teljesen hozzám simult majd államnál fogva közelebb húzott magához.

-Senkiben sem bízhatsz...-suttogta a fülembe majd megcsókolt. Próbáltam nem hagyni magam, de nagyon nehéz volt. Nem az, hogy nem bírtam ellen állni hanem az a tudat, hogy tényleg nem bízhatok senkiben sem.

-Az hittem neked mindent elmondhatok! Mindenben segítettél! Bármit elmondhattam neked!-rúgom gyomorszájon. Nem szól csak elindul előre ugyan úgy engem rángatva magával. Lábaim már alig bírták. Nem bírtam. A tüdőm majd kiszakadt a helyéről. Az eddigi legnormálisabb emberek az új életemből Ryan és Selly. Rájuk szinte mindig számíthatok. Az erdő másik részét egy folyó választotta el. Egy hosszú híddal összekötve. Egészen kihurcolt a híd közepéig ahol már ott állt pár ember. Nézegettem a vizet. Milyen hideg lehet?! Milyen mély lehet?! Víz iszonyom van...És ez miatt az úszás sem megy valami jól.

-Engedd el!-néz rám már egy normálisabb kinézetű férfi.-Ugye nem bántottátok?!-vizsgálgat miközben egy másik ismeretlen kioldozza a rajtam lévő köteleket.

-Hozzá se nyúltunk!-szólal meg Benny.

-Akkor jó!-nézelődik a férfi.

-Azt mondta, hogy semmit sem tud róla...!-szólal meg egy másik ember.

-Figyelj Hannah! Tudnál nekünk segíteni? Csak egy apró kis memória kártyáról lenne szó. Nem tudsz róla valamit,-kezdi el kedvesen. A fejemmel bólogattam a nemleges válasz módjával.

-Hannah! Ez nagyon fontos! Te lehet, hogy erről nem tudsz semmit, de ha mégis akkor mondj valamit! Tudod ezt a memória kártyát nem csak mi keressük! Keresi az egész világ! Mindenki ezt keresi! És valószínűleg az apád tudja, hogy hol van. Csak sajnos ő már nincs köztünk! Tehát te vagy az aki segíteni tudnál nekünk!-folytatja. Az utolsó előtti mondatnál lefagytam. Nem tudtam megszólalni. Szívem, mintha megállt volna. Mi az, hogy nincs köztünk?!

-Nem tudok semmit!-nyelek egy hatalmasat.

-Ha most nem segítesz akkor nem csak a szeretteid vesztik életüket hanem mindenki! Mindenkit kivégeznek! Már eléggé közel vannak a dologhoz! Közelebb mint mi!-lép még egy lépést közelebb.

-Justin nem világosított fel semmiről sem. Egy lánnyal kérdezte tőle, hogy tudok e a kártyáról, de Bieber is azt mondta, hogy nem! Aztán elhozott ide!-nyitottam ki a számat.-Többet én sem tudok!-egy percre elfordultak majd és beszélgetni kezdtek. Arrébb vonultak, hogy ne halljam. Belenéztem még egyszer a vízbe. Nagyon sötét volt. Tehát eléggé mély. A híd eléggé magas volt. A becsapódás biztos nagyon fáj. Megfordultam majd a híd szélére álltam. Kezeimet vállammal vízszintesre emeltem és hátra dőltem. Nem féltem, hogy megfulladok. Sem attól, hogy megfagyok. Most értem el addig a pontig, hogy azt mondjam vége.